Felmerült a kérdés, hogyha nem tudtam pontosan, hogy mit akarok létrehozni, akkor mi volt a célkitűzésem, amikor hozzáfogtam az élet megteremtéséhez?
Érthető a felvetés, hiszen egy mai tudós, aki kutat, tudja mit keres és aki valamit létre akar hozni, az tudja mi az, amit meg akar alkotni. Bár a tudósok is általában csak azt tudják, hogy milyen feladatot kell ellátnia annak a valaminek, amit meg akarnak alkotni.
És ezt én is tudtam.
Az volt a célom az első élő sejtekkel, hogy a világ működési törvényeit legalább némileg figyelmen kívül hagyható valamit teremtsek. Mai gondolkodásmóddal ez nagyon egyszerűnek tűnő kívánság, de mégis ez az „apró vágy” tette lehetővé a mai létezésed.
Mindaz, ami az élet megjelenése előtt történt, “csak” egy rendszer volt.
Sok különbözőséget alkottam magamból, de ezek csak a hozzájuk megalkotott törvényeknek megfelelően tudtak működni. Amint valamelyik rész kiszabadult a törvények szigorú keretei közül, leginkább csak kárt tudott okozni magának, vagy a rendszer többi részének.
Természetesen ezzel is sokat tanultam és tapasztaltam magamról. Az alkotás gyönyörét magamévá tettem, sokszor ujjongtam, amikor valami sikerült. De nem véletlenül akar az ember is mindig többet, jobbat. Ez az én alaptermészetem. Egy darabig élvezem az alkotásomat, de aztán úgy gondolom, lehetne még jobb, még több, valami más.
Ezért, amikor úgy gondoltam, hogy elkészültem az Univerzummal, egy idő után úgy éreztem, hogy ez kevés. Többet akarok magamból. Akarom, hogy a részeim is képesek legyenek tenni, fejlődni, választani.
Ezek a célok indítottak el az élet megalkotására.
Ehhez már kevés volt csak törvényszerűségek megalkotása, bár arra is szükség volt. Az élet, az önálló cselekvés, a szabadság azt követelte, hogy magamból, tudatosságomból adjak többet.
Az élettelen Univerzum “tárgyai” csak vannak, nem dönthetnek, nem önállósodhatnak, mert csak rendszerben létezhetnek. Amikor az egész megkapta – mondhatni – végleges formáját, már nem volt érdemes túl sok tudatot bennük tartanom. Valamennyi persze maradt bennük, hiszen belőlem vannak, de félig meddig alvó állapotban. Egy tárgyban való jelenlétem olyan, mint Te alvásban: fel lehet ébreszteni, de általában öntudatlan.
Amikor életet adtam az első sejteknek, ők már több tudatosságot kaptak, bennük már szívesebben léteztem, hiszen cselekedhettem és döntést hozhattam. Persze nem nagy dolgok ezek mai szemmel, de akkor számomra nagy újdonság volt ez az új minőség. Számtalan lehetőséget láttam benne.
