Már beszéltünk róla, hogyan vagyunk egyek, amikor különállók vagyunk, de szeretném jobban megérteni.
Úgy gondolom, hogy bár sokan mondják, és sokan hiszik is, hogy egyek vagyunk, valójában nem igazán tudjuk elképzelni, hogyan lehetséges ez, amikor az a tapasztalatunk, hogy különálló emberi lények vagyunk. Segítenél?
Rendben. Nézzünk egy ilyen példát.
Van mondjuk Kati és Sanyi, akik egymásba szerettek valamikor és eltöltöttek valamennyi időt együtt, szerelemben. Aztán egyszer csak Sanyi kimondta, hogy számára elég volt, és szakítottak. Kati ettől kétségbe és depibe zuhant, meggyászolta a kapcsolatot, ami nem sikerült igazán, mert nem értette, hogy miért történt minden úgy, ahogyan és ez azt eredményezte, hogy folyton e problémán agyalva, nem tudta elengedni a helyzetet. Fejébe vette, hogy nem lehet csak így vége a kapcsolatnak, és számtalan formában megpróbálta felvenni a kapcsolatot Sanyival, aki ezért még inkább eltávolodott, és minden felületen letiltotta Katit. Eléggé általános a sztori, nem bonyolítjuk tovább. Nézzük a kérdéseket:
– Miért szakított Sanyi, ha Kati még szerelmes belé?
Kettejük érzelme valójában ugyanaz, bár lehet, hogy különböző következtetéseket vonnak le belőle, másképp értelmezik. Kati valójában csak “elvolt” a kapcsolatban, élte a megszokott mindennapjait és ez rendben volt így a számára. Észre sem vette, hogy a szerelem nincs is ott a szívében, legfeljebb az elméjében, ott is főként csak így a szakítás után. Ugyanezt érzékelte Sanyi is a kapcsolatukban. Így húzták már egy ideje és valójában mindketten beletették a közös “gondolat-csomagjukba” ezeket a fáradt érzéseket és a kapcsolatukról szóló ilyen-olyan, de egyre többször negatív gondolatukat. Mintha ketten osztoztak volna egy pohár narancslén, amit egymásnak adogatva minden korty után kicsit beleköptek volna, mígnem Sanyi azt mondta, hogy “köszi, de ebből már nem kérek többet”. Számára tűnt fel először, hogy az a narancslé már túlzottan “felhígult”.
– Ha Sanyi számára elmúlt a szerelem, akkor Kati miért hiszi azt, hogy számára nem?
Itt kezdődik egy újabb játszma a két ember között, ami számtalan formában zajlódhat, és számtalan kimenetellel végződhet. Azon múlik elsősorban az eredmény, hogy melyikük tesz bele több tudatos energiát a “játékba”. Amennyiben a szerelem, a szeretet igazi, és a két fél – nem az elméjével, hanem a Tudatos Teremtő Energiájával – azt választja, hogy még van mit egymással megélniük akkor újra összejönnek, ha nem, akkor nem.
Álljunk csak meg! Most azt mondtad, hogy “ha a két fél”, azaz, ha mindketten. Akkor mégsem az egyik teremt, hanem ketten csinálják?
Ketten hozzák létre az egy teremtését. Mert egyek. Ahogy az előbbi narancslével tették, mindketten beleteszik a saját részüket a teremtésükbe. Ám ha az egyikőjük pontosan tudja, hogy mi a vágya, és nem csak hiszi, akkor ez a másik felet is e felé a vágy felé irányítja.
Tehát… Ha Kati szerelme valódi, elismeri és mindenek felett szereti Sanyit, akkor ezt Sanyi érzékeli és benne is felébred a vágy, hiszen ugyanazt az energiát élik meg. Viszont, ha Kati hol csodálattal gondol és érez Sanyi iránt, hol pedig önsajnálatba zuhanva prognosztizálja, hogy Sanyi már nem is szereti, mindennek vége, akkor másként alakul az energia, és nem a célja felé halad. Lehetséges, hogy ezt azért teszi, mert a valódi vágya valami egészen más:
-
-
- akár az, hogy bebizonyítsa saját magának, hogy ő nem szerethető, és Sanyi pont ebben igyekszik segíteni neki azzal, hogy szakított vele;
- vagy lehet az is, hogy Kati szeretné jobban megszeretni önmagát, melynek útját úgy találta ki, hogy egy szerelmi bánaton át vezessen;
- vagy Kati így tudja leginkább próbára tenni saját képességeit a hódításban, hogy még egy szakítás után is győzedelmeskedik;
- vagy arról szól e játszma, hogy Sanyi több figyelmet és elismerést kapjon, jobban érezze Kati rajongását;
- és még vagy ezernyi más variáció is lehetséges.
-
A lényeg az, hogy minden percben, pillanatban teremtünk. Így egy ilyen párocska is ezt teszi. Folyamatosan adogatják azt a narancslét, melybe mindketten beleteszik a saját adott pillanat szerinti elképzelésüket. Minden “következő kortyban” benne van az összes előző akarat és szándék, ami így mindkettőjükben alakul. Persze ez így még roppant egyszerű is lehetne, de abba a narancslébe valójában belekerül még sok más ember véleménye és a körülmények hatásai is. De azt szeretném, ha érthető lenne a folyamat.
Hmmm… Ez a narancslés-köpködős példa egyszerre érthető és kicsit gusztustalan is. 🙂 Tehát azzal, hogy ezt a poharat folyamatosan adogatjuk egymásnak, és mindannyian kortyolunk és vissza is engedjük bele azt a kortyot a saját részecskéink (gondolataink és érzéseink) hozzáadásával, így mindig mindannyian magunkévá tesszük a többi résztvevő “anyagát” is. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy egy zárt helyiségben ki-be lélegezve, minden ott tartózkodó kifújt levegőjét beszívjuk.
Nekem akkor jutott el a tudatomig, hogy például egy tömött buszon mi mindent szívok be magamba, amikor egyszer egy vagy 50 méterre dohányzó ember kifújta a füstöt, amit a szél felém sodort és én belélegeztem. Ez aztán ráébresztett, hogy az a levegő, amit azon a bizonyos tömött buszon belélegzünk, minden ottlévő (jobbik esetben) tüdejében járt már.
Szóval közös teremtésünk úgy valósul meg – ha végre jól értem -, hogy minden pillanatban “közzé tesszük” az energiaterünkben a szándékainkat és választásainkat, melyek az által is alakulnak, amit a többi szereplő szintén beletesz. Itt válik világossá az is, hogy miért valósul meg azok vágya jobban, akik tudják mit csinálnak, arra fókuszálnak, amit el kívánnak érni, míg a többiek, akik nem figyelnek a saját vágyaikra, csak követik, ami jön.
Készítettem egy rajzot az elképzelésemről:
Ezen mindhárom ember sugározza a saját elképzeléseit, vágyait. A lila erősen fókuszál, így a legtöbb energiát közvetíti és ellenáll a bejövő kék és zöld energiák változtató hatásának. Persze azért kap belőlük, de csak keveset. A kék emberke már nem fókuszál annyira folyamatosan ezért kevesebb energiát bocsát ki a célja felé és több zavaró energia éri el a lila és a zöld színből. A zöld emberke a leggyengébb. Bár ő is rendelkezik célokkal, amit szeretne, de gyengén fókuszál a saját vágyaira és így túl sokat enged magához a lila és kék energiákból. Így a képre nézve várhatóan a lila vágyaiból válik a legtöbb valóra, még ha azok sem feltétlenül pontosan úgy, ahogyan azt eredetileg elgondolta.
Jól értelmeztem azt, hogy hogyan teremtjük külön-külön, de mégis egyként a saját valóságunkat?
Remek, még ha a rajzod nem is túl művészi. 😉
Erről szól az életünk. Teremtünk egyénileg és mégis közösen. Mindezt látva persze bármelyik piciny részecském azt mondhatja, hogy akkor nincs is szabad akarat, hiszen sosem csak a saját teremtésünk érvényesül, mert ahhoz mindig hozzáadódik a többiek akarata. És ez nagy vonalakban igaz is, de mégsem teljesen. Ugyanis a legfontosabb teremtésünk egyénként, önmagunk megvalósítása. Abba pedig, hogy milyenek vagyunk, mit tudunk, mit érzünk, hogyan fogjuk fel a világunkat, szinte senki nem szól bele. Ez igen nagy százalékban csakis rajtunk múlik.
Azért “szinte” senki nem szól bele, mert személyes kapcsolatainkban azért hatással vagyunk egymásra. Mint ahogyan tükröt mutatunk egymásnak, épp úgy vágyainkkal, kívánságainkkal változtatjuk is egymást. Lényeges például mindannyiunk számára, hogy mit hisznek rólunk. Ezt nehezen tudjuk elengedni. Így aztán nagy hatással van ránk mások – különösképpen a szeretteink, azaz a számunkra fontos egyének – véleménye. Ha hisznek bennünk, akkor mi is könnyebben bízunk magunkban, ha pedig nem, akkor keményen küzdenünk kell ahhoz, hogy ne tűnjön el az önbizalmunk vagy akár az önbecsülésünk. Természetesen meg tudjuk csinálni, hogy figyelmen kívül hagyjuk a rólunk alkotott véleményeket, de ehhez magas fokú tudatosságra és önfegyelemre kell szert tennünk.
Aki erős, tudja ki akar lenni és milyen életet szándékozik élni, annak több lehetősége van tehát megvalósítani bármit, mint másoknak, akik hagyják befolyásolni magukat. Természetesen őket sem kell sajnálni, soha, semmi nem történik úgy, hogy abba minden fél bele ne egyezne.
Értem. Akkor az a fontos, hogy higgyünk magunkban és tudjuk mit akarunk az életünktől, aztán haladjunk abba az irányba, ahová vágyunk elérni. De vajon így minden történhet úgy, ahogyan azt szeretnénk? Vagy fel kell készülnünk más lehetőségekre is?
Hát igen. Azt el kell fogadnunk, hogy egy nagy egész részei vagyunk, és nem zárhatjuk ki a többieket.
Mondok egy durva példát: Babi nagyon szeretne esküvőt, de fél magától a házasságtól. (Igen, ilyen is van.) Tehát Babinak jól jön egy olyan partner, aki csak egy olyan vággyal lép be a kapcsolatba, hogy szeretné megélni a “boldogan élünk, míg meg nem halunk”-ot. Persze, ezt nem úgy tervezi, hogy igen rövid élete lesz, de most épp csak a kívánsága teljesülése fontos a számára. Ő Lali, tehát beleegyezik, hogy szerelembe esik Babival. Imádják egymást és csodás esküvőt tartanak. Eddig mindkettőjük kívánsága teljesült, és hogy ez így is maradhasson, és Tomi – a haverjuk – is megtapasztalhassa, hogy milyen elveszíteni egy legjobb barátot, a nászútról hazafelé halálos balesetet szenved az ifjú pár, Lali és Babi. Hármójuk kívánsága ugyanis ezt hozta létre. Egyikük sem akart ilyen gyászos véget, de egymás kívánságát figyelembe véve ezt az eredményt kapták.
Ez aztán a jól érthető, egyszerű és remek példa, hisz általa az is világossá vált, hogy miért történhet meg az, hogy valaki a legnagyobb boldogsága közepén, csupa pozitív gondolattal és érzelemmel mégis valami szörnyűséget teremt magának.
Köszönöm.
